Számomra a fotográfiában két meghatározó elem van jelen. Az egyik, az adott pillanat egyediségének megörökítése, amely olyan fontos számunkra, hogy azt az egyszeri, megismételhetetlen pillanatot örökkévalónak akarjuk megtartani. Olyan, mintha megállítanánk az időt. A másik, a saját érzéseink, hangulatunk, gondolataink megjelenítése, láttatása.
2019. február 17. | Dóra Csörögi
Már régen kezdődött... Még olvasni sem tudtam, mikor a "Kisgyermekek nagy mesekönyve" mellett édesapám kedvenc könyveit - Széchenyi Zsigmond afrikai útleírásait - lapozgattam.
A múltszázadi nagy utazók afrikai, ázsiai könyvei szinte mind megvoltak neki. Persze viseltes formában, mert többször is újra olvasta őket, és a legjobb barátok is kölcsön kaphatták. Azt hiszem, ha akkor ismerte volna a bakancslista fogalmát, akkor nála Afrika szerepelt volna az első helyen, de ő álmodni sem mert arról, hogy valaha eljut erre a földrészre. Hát, ezért voltak oly megviseltek azok az útleírások, amelyeket azóta is őrzök.
Kisgyermekként e könyvek fekete-fehér fotói számomra kincsek voltak, melyeket ámulattal néztem. Egy új, mesés világ tárult elém, és persze a lényeg, hogy akkor édesapám elkezdett mesélni... és mesélt, hogy a gepárd az gyorsabban tud futni még egy autónál is, hogy az elefánt agyara milyen hatalmas, hogy a maszáj harcosok egy lándzsával meg tudnak ölni egy oroszlánt, hogy az afrikai bennszülött nők orrában karika van, hogy annyiféle antilop fajta van, hogy szinte felsorolni sem tudja, hogy a zebrák csíkjai különbözőek, hogy az afrikai naplemente a legrövidebb, és szépségéhez nincs hozzá fogható, hogy az afrikai állatok a legfenségesebbek a Földön... Közben a térképen megmutatott nekem minden hegyet, síkságot, folyót és óceánt. Így amikor iskolába mentem, olvasni még nem tudtam, de már elég jól eligazodtam a világtérképen.
Hát, így kerültem én közel Afrikához. Tudom, hogy édesapám velem volt tanzániai utamon, és az én szememmel látta mindazt, amire egész életében vágyott...